Rólam és egy kismamáról, akit ölbe vettem

1. rész

A kolléganő kért meg, hogy szeretné, ha maradnék a műszakom befejezése után, a kismamája mögé ülnék a szülőszéken, mert a Papa fényképezni akar.

Nagyon szívesen mentem, mert a kismamát már ismertem máshonnan és nagyon szimpatikus volt akkor is.

Bementem, mögé ültem. Mondtam neki, hogy úgy mozgasson, mint egy babzsák-fotelt. Ezen jót mosolygott. Közben kicsit zavarban voltam: nem tudtam, hogy milyen lesz ez a helyzet,  a személyes határaim nagyobbak.

Nehéz volt, – bár ez egy furcsa szó – nem nehéz volt, hanem szokatlan volt belépni az ő személyes szférájába. És igen, bábaként belépek az intim zónájába, de én lépek bele, persze kérésre és engedéllyel, és nem ő az enyémbe.

Furcsa, szokatlan érzés volt széttenni a lábam és szinte az ölembe fogadni a kismamát úgy, hogy valahogy egyek vagyunk és mégis külön.

A férjével tényleg egyek lettek volna. Értem a döntésüket, a legkisebbikünk születésekor a férjem is fényképekkel kísérte a baba útját és az enyémet. És nagyon jó volt  ezt utólag látni.

Próbáltam így, hátulról biztatni gondolatban. Később azt mondta, hogy érezte és megkapta az energiát, amit küldtem neki.

Hát szép szülés volt. Csendes, nyugodt, boldog.

 

2. rész

 

Az előzőekben az akkor bejegyzésemet osztottam meg veled, kedves olvasó anyatársam.

Most úgy folytatom, ahogy ma visszagondolok erre és ahogyan most érzek.

Fura dolog ez a személyes határ. Nekünk bábáknak sokszor át kell lépnünk a kismama személyes határait. Úgy kell hozzájuk érnünk, ahogyan a párján kívül csak az orvosának engedi meg. Mi nem vagyunk orvosok. És közben a kismamák is átlépik a mi személyes határainkat, amikor megöleljük őket, masszírozva őket közel kerülünk hozzájuk.

A szülőszobába lépve szinte a pár hálószobájába lépünk. Intim légkört találunk, forró érzelmeket, módosult tudatállapotot, szeretetet, szenvedélyt. Meztelenséget testben és lélekben.

Mi, bábák vagyunk, akik a rövidebb-hosszabb vajúdás alatt ebbe a közegbe belépünk, kilépünk és minket is megérint ez a hőfok, ez a szenvedély, az intimitás, de  mi vagyunk azok, akik a két tudatállapotot összekötjük. Mi kint is vagyunk, bent is vagyunk egyszerre.

Nálunk is van kinti idő is, meg benti idő is, nem tudunk mentesek lenni a szülőszobai történésektől, csak mégis az a dolgunk, hogy a szülést segítsük, a folyamatnak lelki kovászai legyünk, szemünket, fülünket kinyissuk, kezünk szabad legyen simogatásra, masszírozásra ugyanúgy, mint az eszközök előkészítéséhez, gyógyszerek beadására, a telefon kezelésére.

A bábai munka ilyen.

És a tevékenységünkben, munkavégzésünkben, a kísérésben benne van a saját szülésünk, születésünk. Ez talán már ismétlésnek tűnhet, de én is voltam megszülető kisbaba, zsigereimben emlékszem a megszületésem hosszú útjára, az édesanyám érintésére vagy annak hiányára. Ott voltam akkor is, amikor az újszülött osztályra bevittek és csak órák múlva láthattam a mamámat, szagolhattam az illatát, kaptam meg az első korty tejet.

Ott van a bábai munkámban, és ez is már ismétlés, az én gyerekeim születése, ahogy éreztem az összehúzódások erejét, fájdalmát. Éreztem a kinti és benti időt, éreztem a férjem érintését, éreztem a kórház szagát, rendszerét. éreztem, hogy mennyire hiányzik a tőlem elvitt, újszülött osztályon sírdogáló kisbabám érintése, illata. Hogy mellemben ott volt az a néhány csepp tejecske, amit a megszületése utánára neki készített a testem.

Hogy éreztem a belőlem kicsusszanó testét, kezét-lábát, ahogy a köldökzsinór már kihűlve még azért összeköt bennünket.

Hát ez is a bábai munka. Amit kaptam a születésemre való visszanézéssel, amit kaptam a szüléseim érzelmeivel és tudattalan tudatosságával. Hogy tudok rájuk emlékezni, felidézhetők az érzések, a hiányok.

Remélem, hogy azok, akiknek a buksiját én érinthetem meg először, akiknek az útját az én kezem olajozza a kicsusszanáshoz, már nem hordoznak annyi hiányt, csak az örömöt, az út nehézségét, az érzelmeket és a szeretetet, emlékszenek az első csepp anyatejre, amit a kibújásuk utáni percekben a mamájuk kínál nekik.

Hallják az édesapjuk mély hangját, féltő simogatását.

Talán az is benne lesz a születésük emlékeiben, amit én tudok nekik adni, innen kívülről de mégis valahogy bentről.

Hát ennyi lett a gondolatom arról, amikor a szülőszéken szülő anyát az ölembe vettem.

This entry was posted in Szüléstőrténetek bábai szemmel and tagged , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

= 4 + 1