Péterem – a bába története

 Péterem

 Elmentünk egy barátunkhoz babanézőbe. Már néhány hónapos volt a babája, elmúltak a kezdő időszakok, vártak minket.

Nem sok időt töltöttünk nálunk, mert valahogy nem éreztem jól magam. Nem tudtam hogy mi a baj, csak valahogy nem voltam jól. Bementünk egy közértbe, vettünk vattát, hátha kellene, aztán futottunk a busz után. Szerencsére megvárt minket. Gondolom, hogy  eléggé megrémítette, hogy egy igen nagy pocakú várandós lihegve próbálja elérni a járművét. Inkább várt.

Hazaértünk. Hamar bekaptunk valamit és mondtam a férjemnek, hogy lefekszem, mert nagyon elfáradtam.

Éjjel arra ébredtem, hogy ki kell menni, és amikor kiértem a fürdőszobába, elfolyt a vizem. Na, most aztán milyen jól jött az a vatta!

Összeszedelődzködtünk, és elindulás előtt még bekukkantottunk a szüleimhez, hogy szóljunk nekik, hogy indulunk. A legnagyobb meglepetésemre még olvastak az ágyban. Akkor pillantottam az órára, és meglepetten láttam, hogy még csak fél tizenkettő van. Akkorát aludtam, hogy azt hittem, már közeleg a reggel.

Taxival mentünk be. A felvétel után szülőszobára kerültem. Akkor építették át a szülőszobát, és ezért ideiglenes helyen üzemeltek az első emeleten, tábori körülmények között.

Kaptam beöntést, nagyon különös érzés volt, hogy egy kis ripsz szalagra ráírták a vezetéknevét és a gomblukamba kötötték. Ez nagyon megérintett. Megborotváltak – mondjuk nem volt vele gondom – és befektettek a vajúdóba, mert fájásaim nem voltak.

Ott többen feküdtek már, teljes volt a csönd, úgyhogy nem ismerkedtem, hanem aludtam nagyokat. Időnként ránéztem az ablakra, kiláttam a csillagokra, és onnan tudtam, hogy haladt az idő, hogy a csillagok odébb mentek.

Hajnalra lettek összehúzódásaim, átkerültem a szülőszobára. Az összehúzódásokra nem emlékszem. Úgy maradt meg bennem, hogy teljesen viselhetők voltak.  Az orvosom megkérdezte, kérek-e EDA-t. Visszautasítottam az ajánlatot, amit ő egyáltalán nem értett. Többször is próbálkozott, de én nem akartam. Minden percét érezni, átélni akartam.

És amikor kibújt, éreztem a fejét áttörni a gátamon, lábait-kezeit végigsimítani a belsőmön még egy utolsót érintve onnan bentről, hogy elkezdje önálló életét.

Én meg hát sírtam örömömben akkor is, most is, amikor felidézem ezeket a pillanatokat.

Annyira gyönyörű volt. Olyan szép, hogy az elmondhatatlan. Szőke haja volt, kék szeme, mint még most is. Szép arcocskája, és amikor odahozták ölelésre meg megmutatni, magzatszaga volt, finom, és sírt nagyon. A lehelletének az illata, amit a sírásakor megéreztem, még mindig itt van az orromban.

Elvitték, összevarrták a gátamat. Ez pl. nem fájt, kipihentem magam, próbáltam lecsillapítani a lobogó lelkemet.

Zsongtak a gondolataim. Hogy itt van végre. És hogy ilyen gyönyörű. És hogy mikor láthatja meg a férjem. És mikor láthatom én újra. És vágytam rá, hogy megöleljem.

Akkoriban három óránként hozták szoptatni a babákat, úgyhogy csak 4 óra múlva láttam viszont. Akkor is gyönyörű volt, de sokat változott abban a külön töltött időben, ami meglepetés volt.

Hát így volt jó néhány évvel ezelőtt.

És boldog vagyok, hogy megszülhettem és felnevelhettem.

És köszönöm az Istennek, hogy kiválasztott arra a feladatra, hogy gyereket szüljek, neveljek és ezáltal annyit adhassak, annyit kaphassak és annyit fejlődhessek általuk.

Rég volt, szép volt, igaz volt.

 

This entry was posted in Kismamák szüléstörténetei and tagged , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

= 4 + 0