Mesék Na-conxipánból – Vajúdás, szenvedés…egy szolgálat mérlege

 Vajúdás, szenvedés…egy szolgálat mérlege

Na-conxipáni mesék

Na-conxipán messzi ország, nem is létezik, csak tudjuk, hogy van. Onnan érkeznek szüléstörténetek egy ottani bába leírásai alapján. Talán igazak, talán nem. Nem is lényeges…A fontos, hogy mese, anyai mese, bábai mese, lehet hogy ugyanolyan fikció, mint Na-conxipán.

 

 

amikor bementem a szülőszobára, három kismamát vettem át. Az egyiknek alig-alig voltak fájásai, nem volt aktív szakaszban a vajúdása. Megbeszéltem vele, hogy egy ideig még figyelem, illetve, ha nincsen ellenére, adnék neki homeobogyót és az majd eldönti a kérdést.

Adtam neki alacsony potenciálban Caulophyllumot, és valóban, az teljesen elmulasztotta azt a néhány gyenge összehúzódást. Felmehetett az osztályra. Na, azért haza nem engedtük!

A másik kismama egészen jól állt. először szülő volt, két ujjnyi, nagyon laza méhszájjal, a koponya annyira mélyen, hogy kis túlzással a baba haja is kilógott.

A harmadik kismamának a bejövetelekor nagyon gyenge összehúzódásai voltak, az átvétele idejére teljesen megszűntek. Dehát a kezelőorvosa jött ügyeletbe. Ebből tudni lehetett, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, az orvosa szerint ebből babának kell lenni estére, bármi áron is. Hát így is volt. Mármint a bármi áron.

A kétujjnyival, jó fájásokkal átvett kismama ahhoz képest, hogy kicsoda volt az orvosa, szépen megszült. Mármint az orvosához képest szépen… és egészében sem volt nagyon rémes.

A közben bejövő először szülő kismama lassacskán vajúdott, még lassacskábban tágult és mindehhez a babája koponyája a szeméremcsont felett lobogott. Teljesen kimozdítható volt. Úgyhogy őrá is figyelni kellett.

A fájások és a burokrepesztés hatására sem mozdult lefelé a baba koponyája, kicsit közelebb jött a bemenethez, tehát már a burokrepesztést meg lehetett csinálni, de nem jött lejjebb, nem mozdult fentről a baba, úgyhogy végül meg kellett császározni. A kismamához képest nagy volt a babája és a mama medence méretei és alakja miatt nem tudott igazán jól beindulni a szülőcsatornába.

Igazán a harmadik kismamáról beszélnék leginkább:

Reggel az orvosa  megvizsgálta, az éppen ujjnyi méhszájába beletolta az amnioszkópos csövet (ez arra szolgál, hogy a nyitott méhszájon keresztül megnézzék a magzatvíz színét. Ehhez egy csövet és egy fényforrást használnak, azon át kukucskálnak befelé)

Aztán lettek összehúzódásai, naja. Az orvosa minden félórában megvizsgálta, beletolta az ujjait a méhszájba, majd aztán burkot repesztett.

Az anya közben teljesen elvesztette a fejét, magán kívül volt. Túl volt már az elviselhetőségen az értelmetlen fájdalma. Ez nem a vajúdás szenvedése volt, hanem maga a szenvedés, a fájdalom, a kín. nagyon sajnáltam őket, de a másik két kismama miatt alig jutott rájuk időm, és valahogy tudat alatt menekültem is tőlük, mert én tudtam, hogy mennyire értelmetlen az egész, hogy mennyire nem tudom őket kicsit sem biztatni, segíteni, mert ebbe belekerültek.

És akkor egyszercsak az orvosa megvizsgálta, a nyílvarrat ferdében állt – ami nem kóros a vajúdás ilyen szakaszában – és elmondta, hogy ezzel a koponyaállással lehetetlen a szülés, de akkor sem mondta ki a császár tényét. Magyarázta, hogy mennyire vaskos és moccanatlan a méhszáj. Persze, mert nem magától tágult, mert állandóan marcangolt rajta egyet az orvos. Törvényszerű volt a haladás leállása, törvényszerű volt az, hogy a méhszáj merevvé, moccanatlanná válik. És ha nem piszkálta volna állandóan, ha hagyta volna, hogy kimenjen a szülőszobáról, akkor esetleg később, akár három-négy nappal gond nélkül vajúdott volna, tágult volna, szült volna. De hogy hogyan lehetett volna, azt nem tudjuk meg.

Hát ez nem a nőiségnek a beavatási szertartása. Ez nem a megnyílás diadala, hanem az eszeveszett, magánkívüli szenvedésé, az értelmetlen fájdalomé.

Egyszer-kétszer a szívhang-ellenőrzésen és egyéb megfigyelésen kívül  tudtam több időt is bent tölteni nála. A lazító szavaimra sikerült néhány perc alvást adnom neki, ami jól esett, szüksége is volt rá, de igazán a mélységből nem tudtam igazán kihozni.

A lazító szavaimra jól reagált, azonnal elaludt, azt éreztem, hogy tudtam volna neki valamelyest enyhülést adni a személyes vezetéssel, jelenléttel, de nem volt egyedül a szülőszobán és a többiekkel folyamatos teendőim voltak. Éshát csodát, sajnos, én sem tudok csinálni.

Na-conxipán, valamikor a múlt és jövő határán, de mégsem a jelenben, hanem talán a sohavoltban. Vagy másként: a talán meg nem történtben…

This entry was posted in Szüléstőrténetek bábai szemmel. Bookmark the permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

= 5 + 7