Mesék Na-conxipánból – Egy kislánymagzatról, aki nem tudott maradni

 

Egy kislánymagzatról, aki nem tudott maradni

Mesék Na-conxipánból

Na-conxipán messzi ország, nem is létezik, csak tudjuk, hogy van. Onnan érkeznek szüléstörténetek egy ottani bába leírásai alapján. Talán igazak, talán nem. Nem is lényeges…

A fontos, hogy mese, anyai mese, bábai mese, lehet hogy ugyanolyan fikció, mint Na-conxipán.

A  kismamával még az osztályon találkoztunk. Azért jöttek be, hogy megváljanak a babájuktól. Genetikai  vizsgálat egy súlyos, élettel összeegyeztethetetlen rendellenességet mutatott, és ők úgy döntöttek, hogy nem a végén búcsúznak el a babájuktól, hanem most.

Mindenről kikérdezett, hogyan zajlik le egy ilyen vetélés, mi hogyan történik.

Mindent töviről-hegyire elmeséltem. Az indításról, a szülőszobai menetről. Mondta, hogy a férje meg akarja nézni a babát. Elmondtam neki, hogy ez miért érthető döntés ez a párja részéről, és hogy ne borzadjon el emiatt, mert a férje nem érezte a pocakban mocorogni a babát és semmilyen “kézzel fogható” vagy vizuális emléke nem marad róla.

És a végén mondtam neki, hogy bárhogyan is lesz, de a jövő héttől a szülőszobán leszek és meglehet, hogy találkozunk. És én is átmentem hasonlón és tudom, milyen ez.

Úgy láttam, megkönnyebbült és ez jó volt.

Pár nappal később, nappalos voltam a szülőszobán, amikor behozta az osztályos kolléganő, hogy fájásai vannak.

Bementem hozzá beszélgetni, és szinte ugyanazokat kérdezte, mint három nappal azelőtt. Hogy mi fog most történni, hová teszik a babát.

Kérdeztem, hogy el akarják-e temetni, mire mondta, hogy nem.

Kérdeztem, hogy van-e neve. Igen. Mondta a leányka nevet.

Kérdeztem, hogy bent akar-e lenni a férje, erre most is az volt a válasz, hogy majd, ha lezajlott a vetélés, akkor bejön a Papa.

És mondta, hogy a férje már elbizonytalanodott, és azt hiszi, hogy nem akarja már megnézni. És ő, mármint a Mama meg egyáltalán nem.

Az utolsó kérdése az volt, hogy meddig vagyok ma szolgálatban. Mondtam neki, hogy hét óráig.

Öt óra után megnéztem, a méhszája változatlan volt. Megmondtam neki, hogy “szívesen” bejövök, ha rám volna szüksége. Ennek  nagyon örült, mintha megkönnyebbült volna.

Késő este telefonáltam a kolléganőnek a szülőszobára, aki mondta, hogy a fájások leálltak, kitették egy kétágyas szobába, ahol egyedül lehet a férjével.

Másnap sem voltak fájásai. Azt hittem, hogy lamináriával (méhszájba behelyezett kis nedvszívó pálcikák, amik a nedvességre nagyon megduzzadnak, ezzel tágítva szelíden a méhszájat) vagy oxytocinnal meggyorsítják a dolgot, de semmi sem történt. És akkor még beláthatatlan idő a vége…Nagyon haragudtam emiatt az orvosára. Nehéz lehetett a családnak ez a várakozás.

Éjszakára mentem. Szóltak, hogy a kismamának újra fájásai vannak. Mintha engem várt volna. Ott, még a betegszobában megnéztem és majdnem kétujjnyi volt a méhszája, kifejtett. Szóltam az orvosának, aki oxytocinos infúziót köttetett be.

A fájások egyre sűrűsödtek, nagyon jól jöttek.
Masszíroztam a derekát, biztattam, hogy mennyire erős és türelmes. Ő meg, és ez rettenetes volt, biztatta a babáját, hogy “gyere már!” ugyanazokkal a szavakkal, mint egy időben lévő szülésnél.

Aztán nehezen jött elő a magzat. Utána a Mama nagyon megkönnyebbült.

Szóltam, hogy hívhatja a férjét, hiszen lezajlott a vetélés. A párja  nem is tudta, hogy az egész elindult, lezajlott.

Az orvosa kérdezte, hogy mikor vitetem el a magzatot, én meg mondtam neki, hogy majd, ha a Papa beért és megnézte a babát

Fintor, elképedés és mondta a doktor, hogy nem kellene ezt. Hogy borzasztó, és ne csináljak ilyet. El sem tudta képzelni, hogy egy ilyen kicsi magzatot valaki meg akar nézni. Eszébe sem jutott, hogy a család gyermekéről van itt szó, még akkor is, ha annyira kicsi, annyira élettelen.

Mondtam neki, hogy ő ehhez nem ért és bízza rám a dolgot. Nagyon haragudott, nagyon értetlen volt, szerintem bolondnak tartott.

Szépen becsomagoltam pelenkába a babát. És amikor megjött a Papa, akkor szólt, hogy megnézné.

Megmutattam neki. Mondtam, hogy a kifelé út kicsit megzilálta, és nézze meg, milyen szép kis pofija van, mintha mosolyogna. Megmutattam a kezecskéjét, lábacskáját. Kérdeztem, hogy akar-e egy kicsit egyedül maradni vele, de  nem akart .

Odaadtam neki azt a kis kézlenyomatot, láblenyomatot, amit csináltam egy kicsi papírra azzal, hogyha úgy érzi, adja oda a Mamának, vagy ha úgy érzi, akkor tépje el.

Erre, amikor elvitettem a babát, akkor visszajött a Papa, hogy a Mama mégis megnézné a babát. Gondolom, elmondta, hogy milyennek látta a kislnyukat, gondolom, megmutatta neki a kézlenyomatot, lábnyomot, és ekkor feltámadhatott benne a vágy a búcsúzásra. Akkor már nem tudtam megmutatni nekik. Nagyon-nagyon sajnáltam a dolgot. Várhattam volna én is az elszállíttatással.

Rendbe tettem a szülőszobát ezután, kihajoltam a tavaszba az ablakon kisírni magam.

Nagyon nagy teher volt biztatni a fájások alatt, amikor tudtam, hogy nem öröm, hanem megkönnyebbülés lesz a vége, a bánat előtt.

Úgy álltunk a szülőágynál az orvossal, mintha szülésben volnánk, biztattuk a kismamát, hogy nyomjon, és a “jelenet” szülős volt, az érzés pedig szomorú.

Az “jó” érzés volt, hogy már nem élt a kicsi lány, amikor kibújt, mert nem viseltem volna el a nagy küzdelmet az életben tartásért egy ekkora apróság esetén. Kevés eséllyel, sok-sok heroikus küzdelemmel. Azt, azt hiszem,már nem tudtam volna elviselni.

Jó volt, hogy a kéz és talplenyomat eszembe jutott, mert az érintkezett a papírral és ez egy más emlék marad. A nagy testvéreknek is megmutatható, nem szorul magyarázatra. Ott van. Tény, hogy élt ez a kislány. Hacsak 20 hetet is. De valóság volt. Igaz.

Nehéz feladat volt. Megoldottam, megszenvedtem, tanultam belőle.

Sokat adtam, sokat kaptam.

Jó, hogy megálltam a helyem. És úgy éreztem, hogy a fájások azért indultak és álltak le és indultak újra úgy, ahogy volt, mert az a vetélés nekem volt “kiírva”, én meg a Kismamának. Így lett teljes a kör.

És hogy nem nekik kellett dönteniük a babájukról, hanem a fájások indulásával a dolog elindult magától.

Hát így volt egy na-conxipáni elveszett kislánybaba és a szüleinek igaz története.

És hát az én történetem is benne. Saját veszteségemmel, bábaságommal, szakmával, szeretettel és melléjük állással együtt.

És a történet tulajdonképpen egyetemes, mert mindig vannak a világban babák, akik jönnek, de nem tudnak maradni. És ez is benne van az élet-halál állandó körforgásában

This entry was posted in Szüléstőrténetek bábai szemmel. Bookmark the permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

= 5 + 6