Mama, mesélj! – A mesélésről

Mama, mesélj!

halljuk esténként a kérlelést, és hányszor kérdeztünk vissza gondolatban vagy akár hangosan: de mit meséljek?

Tényleg: mit meséljünk a gyerekeknek, mit és hogyan. Könyvből? Fejből? Kitalált történetet? Kitalált szereplőkkel?

Mesélni fontos és jó.

Este, amikor már a fürdés, vacsora, fogmosás után ágyikóba bújnak a kicsik, már környékezi őket az alvás. Nekünk kell őket a mesével átadni az álomnak, a kiegyensúlyozott és ellazult pihenésnek.

Én minden este meséltem a gyerekeknek. Minden este, mikor a vacsora-fogmosás-fürdés befejeződött, a gyerekek ágyba bújtak, a villanyt eloltottuk, csak az éjszakai jelzőfény- az elektromossá átalakított gőzmozdony-lámpa világított. Ez a megvilágítás elég volt ahhoz, hogy ha éjjel megébrednek, lebotorkálnak vécére, ne essenek el egy-egy otthagyott játékban, de a kevéske fény nem zavarta meg álmukat. No meg arra is jó volt, hogy az esti mese alatt lássam arcocskájukat, ők lássanak engem. A szemkontaktus gyakran elmaradt, én néztem őket, ők pedig messze, a mese távoli világába kalandoztak, távolra, egy másik világba fókuszáltak, szinte elrévedtek. Érdemes csöndesen figyelni őket, hogyan megy a mozi a tekintetük mögött. Saját mozi, saját képekkel. Ha nagyok lesznek, és megkérdik, miért szűrjük a tévé-videó használatot, miért nem szabad olvasmányok feldolgozásait filmen megnézni, akkor ezekre az élményekre utalhatunk vissza: hiszen emlékszel, az esti mese alatt neked is ment a mozi, nekem is, mégis más belső mozink volt mindkettőnknek. Így tudatosíthatjuk bennük, hogy a filmek mások,- pl. a filmkészítők mozijai.

Többféléket meséltem a gyerekeknek. Sokszor népmeséket olvastam, rövideket, hosszúakat, – a fáradtságainktól függően. Éreztem, hogy mennyit fogadnak be, a szerint választottam a mesét. Szinte csak hosszúságuk szerint válogattam, de lassan megismerkedtek a magyar népmese-irodalom minden alakjával, a legkisebb királyfival, a királylánnyal, a vasorrú bábával, akit szerencséjére „öreganyám”-nak szólított a szegény ember legkisebb fia. Táltos paripákkal, a gondolatnál is gyorsabban száguldóval és a mindenki eszén túljáró legénykével. A csalimesékkel és az állatokról szólókkal is.

Ezekből a mesékből, a sokszor olvasottakból tudtam válogatni, melyeket könyv nélkül is el-elmeséltem, amikor az orvosnál várakoztunk. Nem kellett könyvet vinni, és a sok-sok meséből saját meséket alkottam. Gyakran éreztem, hogy valamikor régen így alakultak át a mesék a mesélők szájaíze és emlékezete szerint.

Kitalálhatunk meseszereplőket, akiknek kalandjait estéről-estére kitalálhatjuk. Nálunk a Tündérmókusok története volt ez, akik az erdőn bajbajutott állatokat mentik meg, más erdei állatok segítségével. Volt Óriás Hegyvetőnk, akit egy kirándulás alkalmával találtak ki a gyerekek. Egy barlangot látva arra gondoltak, hogy ott lakik egy óriás, megtalálták az elnevezését és estére már mese is kerekedett belőle, kihasználva a gyerekek és az ő méretbeli helyzeteit. Ezek hétköznapi történetek voltak.

Felicitász, a kis piros tűzoltóautó és Jeromos a kiscica barátságát is gyakran meséltem. Ilyenkor olyan történeteket találtam ki, amik vagy az előző napokban történtek meg vagy pedig készültünk valami eseményre és akkor a mesében a Jeromosékkal is az történt. Ezek szinte bevezették vagy lecsengették, újra felidézték a velünk történteket. Ha csillagvizsgálóba készültünk, akkor az előző napok meséiben ők is oda mentek.

Természetesen mindig alkalmazkodtam az igényeikhez. Ha vettem a mesekönyvet és ők a Tündérmókusosért kérleltek, akkor aznap az volt a mese.

Mikor már nagyobbak lettek, akkor irodalmi műveket olvastam fel nekik folytatásosként. Így került sor a Szabó Magda Szigetkékre, Tündér Lalára, Salten Bambijára is többek között.

A mesélés nagyon fontos. Ha magunk mesélünk, nem is számít, hogy irodalmi legyen, az számít, hogy mi mondjuk nekik. A saját szavaink, saját hangunk, mi ülünk az ágy mellett. Lehet benne párbeszéd, de nem fontos. A jelenlétünk és a megszokott rítus az erő. Hogy minden este lehessen erre számítani. Ha a Papa mesél, az is mindig más, de azok a Papa meséi.

A mese után nálunk mindig énekléssel zárult az esti ceremónia. Mindegyiknek külön énekeltem az ő ágyánál. Sokszor csak a megszokott néhány darabból álló altatódal-készletemből válogattam, de mikor nagyobbak lettek, szívesen vették a népdalkincs egy-egy darabját. Fontos az, hogy bármilyen hangunk is van, van-e jó hallásunk vagy nincs, énekeljünk a gyerekeknek. Ha csak egy dalt tudunk megtanulni, akkor a gyerekek szívesen hallgatják minden este mindig ugyanazt, mert hiszen itt nem a „műsor” a lényeg, hanem a mi kapcsolatunk.

Az esti ceremónia után nyugodtan kijöhettem a gyerekszobából, nem volt nyafogás: szomjas vagyok, pisilni kell -és társai. Tudták, hogy ezután a Mamáék saját ideje következik, nekik meg az alvás.

Kedves Anyatársam! Akár könyvből olvasod, akár kitalálod, a mesével sokat adsz és sokat kapsz a kapcsolatotokban. Adsz magadból egy oldott félórát, hangodat, figyelmedet. Kapsz: gyerekeid messze tekintő pillantását, amint az aranyalmává zsugorodó palotát nézi belső mozijában. Van egy saját titkotok: az esti ceremónia, ami veled is más, a Papával is más, de mindig titok és megismételhetetlen marad.

 

This entry was posted in Olvasósarok. Bookmark the permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

= 3 + 2