Ebihalas mese

Ebihalas mese

Egyszer, régen, úgy 2004 táján olvastam   egy felhívást meseírásra. Akkoriban sokat meséltem még a gyerekeimnek, és az egyik mesét leírtam, beküldtem. Első díjat nyertem vele. Valami kötetben meg is jelent. Nem is ez a legérdekesebb, hanem az, hogy a mese emiatt megmaradt, mert a többit a gyerekek az elalvásuk után magukkal vitték.

 

Élt, éldegélt az erdő közepén egy tavacskában három ebihal. Az egyiket Pocaknak hívták, mert nagyon szerette a hasát, imádott enni. A másiknak Duci volt a neve gömbölyded formájáról, a harmadik pedig Farkinca volt, mert amikor úszkált, a farkincájával ide-oda csapkodott vidáman.

A három kis poronty egész nap úszkált, vidámkodott, huncutkodott. Ha megéheztek, szúnyoglárvát, vízibolhácskát csipegettek, s ha jól belakmároztak, felúsztak a víz felszínére, nézték, mennyi állat jön inni, hűsölni. Ide járt a fecskefarkú pillangó szárnyát nyitogatni – Duci szerint a víz tükrében csodálta saját szépségét. A szitakötő is gyakran megfordult az ebihalak házatáján, de ők egy kicsit féltek tőle, olyan nagy hangon röpködött, hogy abból úgy gondolták, harcias szerzet lehet.

Az ebihal-barátokúgy gondolták, nincs is náluk boldogabb és vidámabb állat kerek ez erdőben. Kis vizecskéjük kiváló búvóhelynek, játszótérnek, lakásnak bizonyult. A nyári melegben hűsülést, enyhülést adott sok állatnak. A Nap is szívesen küldött oda egy-egy csillogó sugarat, tetszett neki, hogy a pocsolya vize a ragyogást megsokszorozza s visszaküldi hozzá. A sugarak azonban mindig magukkal vittek egy-egy kis vízcseppecskét, és Duci, Pocak és Farkinca azon vették észre magukat, hogy vizük megcsappant, s olyan kevés lett, hogy már alig tudtak benne ugrándozni, fickándozni.

– Mi lesz velünk, ha teljesen kiszárad a pocsolyánk?- kérdezte Pocak. Választ várt, de senki nem tudott neki felelni. Ebihal társai ugyanúgy féltek ettől, mint Pocak, és ők sem tudták, mi lesz a pocsolya lakóinak sorsa, ha a tűző nap sugarai minden vizet elvesznek tőlük. A három barát már nem ugrándozott, fickándozott, mint régen, hanem a nagy melegben pihegtek és várták, mi lesz.

Egyik reggel, amikor felébredtek, azt hitték, hogy még éjszaka van. Odakint a pocsolyán kívül sötét volt minden.

_ De hiszen csak korán keltünk, aludhatnánk még egy kicsit! -mondta Duci, aki szeretett lustálkodni.

– Te kis bolond! – szólt Farkinca, – nem hallod a madarak énekén, hogy már rég felkelt a nap? Ilyen szépen a rigó csak reggel szokott énekelni.

– Nem tudom mi lehet az oka, de ha várunk, majdcsak kiderül minden – mondta bölcselkedőn Pocak. És ahogyan így várakoztak, halkan beszélgettek, egyszerre csak Duci hátát megütötte valami.

– Jaj, valaki megütötte a hátam! Biztosan te voltál Pocak! Miért bántasz? Olyan melegem van és akkor még ilyenekkel zavarsz, hogy hátbavágsz?

–         Hogy mondhatsz ilyet, te Duci barátom, én sose tennék ilyet! Jaj! Azért nem kell engem bántani! – mondta Pocak mérgesen, mert valaki őt is hátba vágta. De mire kibogozhatták volna a félreértéseket, addigra a vihar óriás vízcseppjei már ott koppantak, csapódtak a víz felszínén, és a barátok már a viharra figyeltek. Odakint dörgött az ég, villámlott, de ők bent a víz fenekén biztonságban érezték magukat. Úgy gondolták, itt nem lehet bántódásuk, és ha a nagy vihar megtölti friss vízzel a tavacskájukat, akkor a zivatartól visszakapták azt, amit a Nap apránként ellopott tőlük.

Mire kiderült az ég, elvonult a vihar, a tavacska annyira megtelt, hogy az ebihalak fogócskázhattak, bújócskázhattak benne. Nem kellett többet a lakóhelyük kiszáradásától félniök.

Pár nappal később, mikor reggeli után találkoztak, észrevették, hogy a farkincájuk mellett nőtt valami dudorféle, ami idáig nem volt. Megijedtek.

– Mi lehet ez? – kérdezték szinte egyszerre.

– Lehet, hogy valami súlyos betegségbe estünk mindnyájan?- kérdezte Farkinca, és nézte a valamit a farkincája mellett.

– Meg kellene kérdeznünk valakit, mi lehet ez! – tanácsolta Duci. – Dehát ki lenne az? Ki ért az ilyen dudorokhoz? – így Pocak.

– Nekem van egy ötletem! Kérdezzük meg a fürgegyíkot! Ő nagyon sok helyen jár-kel. Bár nem víziállat, de meglehet, hogy hallott már efféle dologról.

Amikor a fürgegyíkot arra látták futni, megszólították:

– Kedves fürgegyík barátunk! Nagy bajban vagyunk, nem segítenél?

– Nagyon szívesen! – válaszolta a kicsi állat – mit segíthetek?

-Mi ebihalak vagyunk, itt élünk a vízben, és képzeld, ma reggelre egy kis dudor nőtt a farkincánk mellett, s nem tudjuk, mi lehet az! Talán betegek volnánk?

– Hát, jó, nem bánom. Ámbár én nem vagyok orvos, de szívesen megnézem, ha szeretnétek! Azzal lehajolt a vízhez, az ebihalak pedig megmutatták neki a kinövést az oldalukon.

– Nahát! – kiáltott fel a gyíkocska – én még nem láttam ilyet!

– Mi az! Mondd már! Valami nagy baj? – kérdezte sürgetően a három ebihal-poronty.

– Bajnak ugyan nem baj, de nektek hátsó lábatok nőtt! – mondta a fürgegyík és már ott sem volt.

– Lábunk? – csodálkoztak a jó barátok – ebihalaknak lába? Jót nevettek, s azt hitték, a fürgegyík a bolondját járatta velük. De aztán kíváncsiságuk erősebb volt, és szemügyre vették a dudorkát. Bizony tényleg láb volt, annyira, hogy még parányi ujjakat is láthat rajta a jó szemű megfigyelő.

– Igaza volt a fürgegyíknak! – de most igazán elcsodálkoztak az ebihalacskák.- Minek egy ebihalnak láb? Uszonyunk van, vízben élünk, erre nincs is szükségünk!

Végül is mindhárman megegyeztek abban, hogy ez a kis lábacska őket nem zavarja sem a szúnyoglárva-evésben, sem a játékban. És éltek vígan a tavacskában boldogan, vidáman.

Nem sokkal azután, hogy a fürgegyíkkal beszéltek, történt valami újabb változás a kis porontyok életében: ismét dudorkájuk nőtt. Most kicsi kerek testük elülső részén. Jól megszemlélve arra jöttek rá, hogy az a kiemelkedés is lábacska, mint a hátsó, csak még apróbb.

-Mi lesz velünk? – kérdezték – Négy lábú halat még senki sem látott! Sem a szitakötő, sem a fecskefarkú pillangó. Hát akkor mi milyen állatok vagyunk? Vízben élünk, uszonyunk van, úszkálunk, hát halak vagyunk. Még a nevünk is ebihal. Minek akkor az a négy lábacska? ­mondogatták az ebigyerekek. De esténként, amikor már mindenki lepihent, a tavacska fenekén hallották a porontyok, amint két hátonúszó azon beszélgetett, hogy ezeknek a kis ebiknek béka volt a papája, sőt a mamája is. A porontyok rögtön tudták, hogy ez egy ostobaság, hiszen a hátonúszóknak a kicsinyei is hátonúszók, a vízicsigáknak meg vízicsiga. Hallottak valamit fecsegni a fecskefarkú pillangóról, hogy az ő gyereke nem pillangó, hanem egy hernyó, de ezt nem akarták elhinni. Ez legalább olyan butaságnak tűnt, mint az ő béka szüleik.

Hamarosan megtanultak a kicsik a négy apró végtaggal élni, úszkálni, hancúrozni, szúnyoglárvát elkapni. Úgy érezték, egy halacska négy lábbal legalább olyan ügyes, mintha csupán uszonya lenne. De egy reggelre nagy baj történt! Eltűnt a fakincájuk! A három jószág annyira elszomorodott, hogy elfelejtettek játszani, nevetgélni, vízibolhát hajkurászni. Ez akkora veszteség volt, hogy egész álló nap bánatos képpel jöttek-mentek, nem találták a helyüket. A parton hétágra sütött a nap, gyönyörű idő volt. Duci ki akart nézni a víz felszíne fölé, de farkincája híján lábával toppantott a kinézéshez. Akkor ő maga is meglepődött az ugrásától. Azt hitte, valaki kipenderítette a vízből. Pedig nem “valaki” volt, hanem a saját izmos lába. Hopp egy ugrás, kint volt a zöld fűben. Csodálatos érzés volt. A nap sütötte a hátát, a selymes fű cirógatta a talpát. Arra repült egy legyecske, bekapta. Mennyivel finomabb volt, mint a pocsolyában a szúnyoglárva. Istenem -gondolta Duci,- hogyan szólhatnék a testvéreimnek, hogy idekint gyönyörű minden és terített asztal várja őket is. Még végig sem gondolhatta ezeket, amikor melléugrott két gyönyörű zöld állat a vízből: – mi is itt vagyunk! ­kiáltották, és Duci ekkor jött rá, hogy a sötét vízben nem látták egymás színét,

és mindhárman friss levélzöldek lettek négy kis tapadókorongos lábacskával. A három kis barát újra együtt volt. Miután jól kiörvendezték magukat, felmásztak egy kis fa lombjai közé, s onnan vadásztak muslincára, legyecskére, szúnyogocskára.

Így éldegéltek boldog gondtalanságban az erdő fáinak lombjai között. Vadászgattak, ugrándoztak, ha elfáradtak lefeküdtek egy nagyobbacska levélre. Egyformák lettek: levél és ők. Elrejtette őket a levélzöld gúnya.

Egy mosolygós nyári délelőtt éppen szundikáltak, amikor harsány gyerekzsivajra ébredtek.

– Most jó lesz megbújni – mondta Pocak Farkincának – itt vannak a gyerekek, és ők szeretik piszkálni a magunkfajtát. Azzal még jobban odabújt a levélhez, meg sem moccant, sóhajtani is alig mert. De a gyerekek már ott voltak a közelében, észrevették a kis állatot. Levették a biztonságosnak hitt levélről, egy üvegbe tették. Pocak megpróbált kiugrani, de az üveg nagyon magas volt. Mozdulattalanságba dermedt és várta, hogy mi lesz. Hirtelen mozdult az üveg és másik két zöld jövevény érkezett. Pocak csak a szemét merte forgatni, hogy megszemlélje, kik is kerültek melléje. Majdnem felkiáltott örömében: elveszettnek hitt barátait látta maga mellett, Ducit és Farkincát. Összeölelkeztek egy pillanatra, s aztán mindhárman lapítottak az üveg alján.

A gyerekek felemelték az üveget, nézegetni kezdték a három kis jószágot. Megszólalt a tanító nénijük: nézzétek, micsoda szépek! Zöld rejtőszínükkel jól el tudnak a lombokon bújni. Apró lábaikon tapadókorongok vannak, hogy egy nagyobb szél vagy rázkódás le ne tudja sodorni a levélről. látjátok? – A gyerekek bólintottak, hogy nemcsak hogy látják, de szépnek is találják őket. Az egyik megkérdezte: Tanító néni! Mit esznek ezek? – Legyeket, szúnyogokat, apró rovarokat. – hangzott a válasz. – De jó lenne hazavinni őket! – sóhajtott fel az egyik kisfiú.

-Ó, arról szó sem lehet. A levelibékák, és minden hüllő Magyarországon védett állat. Engedjétek el őket! – mondta a tanító néni, s mire a három állatka felocsúdhatott volna, már kint is volt az üvegből. Föltették őket a gyerekek a fára.

Duci, Pocak és Farkinca percekig nem tudott megszólalni az átélt izgalmak után. Aztán szinte egyszerre szólaltak meg:

– De hiszen, mi levelibékák vagyunk! Apánk is az volt, anyánk is az volt. A mi gyerekeink is azok lesznek, s majd, ha ebihalként egyszer csak kinőnek a lábaik ők is csodálkoznak egy darabig, ők is kiugranak a fűbe. Ők is levelibékák lesznek, mint mi, vidáman brekegnek esténként, mint mi. Levelibékának lenni jó – mondta a három barát, aztán az egyik jobbra ugrott egy szúnyog után, a másik balra lépett egy legyecske után. A harmadik, Farkinca még gondolkozott egy darabig, aztán ő is ment a dolgára.

 

 

 

 

This entry was posted in Olvasósarok. Bookmark the permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

= 5 + 5