Dani és Lujó születése – anyai és bábai szemmel

Dani – az én történetem

 

Danimama az ötödik babájához hívott engem. Az internetről nézett ki magának. Jó két hónappal a terminusa előtt találkoztunk valami rendezvényen, akkor a két nagyobb fiával érkezett. Szaladtak jobbra-balra. Távolból láttam őket, meg is jegyeztem magamban: „Úristen, micsoda zűrös társaság”! Aztán az ismerkedő beszélgetésnél azt éreztem, olyan, mintha kezdetektől fogva ismernénk egymást, csak évek óta nem találkoztunk volna. Mintha egy régi, félbemaradt beszélgetést kezdenénk újra. A ctg-k alkalmával mindig ott folytattuk, ahol előzőleg befejeztük. Közben levendulás csokit szopogattunk. Az egy tábla illatos csoki kitartott a gyermekágyas időszakig, addig beosztással élve mindig jutott egy-egy kocka.

Telefonált Danimama, hogy mintha fájásai lennének, és nem tudja eldönteni, hogy így van-e. De lefekteti a gyerekeket és meglátjuk. És mintha a vize is csorgott volna, de ezt sem tudja, úgyhogy annak megfigyelése is a gyerekek lefektetése utánra marad.

És a városban járva nem indultam haza, hanem vártam az értesítést, fáj-nem fáj, folyik-nem folyik kérdésekben.

A barátnőm, aki hallotta ezt a beszélgetést, és aki szintén szülésznő, megkérdezte, miért nem megyek el hozzá megnézni, mi is van vele igazán. Mondtam, hogy nem is tudnám megvizsgálni, hiszen nincsen kesztyűm. No, került az is a bábatáskából. Hát elindultam.

Amikor leszálltam a buszról, Danimama elém jött, hogy bekísérjen a házba. Láttam, hogy biztosan jól vajúdik. Valahogy a mozgása, a lépései, az arca azt mutatta, hogy halad a vajúdással szépen.

Beléptünk a házba, és beléptem egy számomra teljesen ismeretlen család életébe, életterébe. Sajátos helyzet volt. Nem szoktam ehhez az érzéshez, hogy valaki kismamámat az otthonában látogassak meg és ott vizsgáljam meg a vajúdása haladását.

Mindenki élte az életét. Volt gyerek, aki aludt, a nagylányok tettek-vettek, az ebédasztalt raktál le, az apa a medencét bütykölte.

Az összehúzódások ötpercenként jöttek. Érdekes volt, mert a hálószobájukban vizsgáltam meg Danimamát. Ilyen sem volt még az életemben. Bő 3 ujjnyi volt a méhszája, a burka állt. Indulás előtt Danimama felszeletelte uzsonnához a dinnyét és elindultunk. Mondtam a kórházkapuban, hogy külön menjünk bee, mert nem szeretném, ha rámsütnék, hogy otthonszülőst játszom és az utolsó pillanatba megyek be a kórházba a gondozottammal. Felmentem és láttam, hogy már fel is vették az osztályra. Szóltam az orvosának, hogy hogyan áll a méhszája, és jöjjön. Addigra már bő négy ujjnyi volt.

A Danimama hasát felkötöttem, mert annyira előreborult, hogy az volt az érzésem, hogy azért nem jön lejjebb a kisbaba, mert kilóg a medence síkjából, a mamája hasfala nem képes őt egyenesen tartani.

Megpróbáltunk valami kellemes testhelyzetet találni számára, mert ha háton feküdt, márpedig ehhez a hasfalhoz az lett volna a legjobb, akkor vena cavazott. Ha négykézláb volt, akkor meg nagyon kibillent a pocakja. Még az volt a legjobb neki, ha a szülőzsámolyra ült, és én a háta mögé üve tartottam a pocakját, a medence síkba emelve. Az orvosa felfektette az ágyra, kissé oldalt fordulva igyekeztünk megvárni, amíg a koponya lezökken, de nem ment. Az ügyeletes orvos segítségét kértük, aki nagyon helyes és készséges volt. Feltettük a lábtartót és a medencéjét kissé lógatva csináltam meg a Mamának a helyet és így nyomattunk.

Aztán a behívott orvos kicsit megtámasztotta a fundust, azaz segített a nyomásnál és elindult a koponya lefelé. Láttam, hogy hátsó koponyaforgásban jön a kisbaba. Ezzel nekünk nincsen semmi bajunk, de a kismama teljesen pánikba került. Az előző gyereke is hátsó koponyaforgással született, nagyon nehezen feldolgozható kitolás után, és sok adaptációs nehézséget adva a babájának. PIC és társai, elválasztás, mentő és szeparáció. A hátsó koponyaforgás Danimama számára az előzőnél átélt összes bánatot és veszteséget jelentette. Nagyon megijedt. Mondtam, hogy ne féljen, és sokat öleltem, pedig tudtam, hogy neki is nagyon és távoliak a személyes határai és nehezen enged magához ennyire közel valakit. Nade én a bábája vagyok. Tőlem fogadható ez a közeledés.

És akkor ilyen kikötözött lábbal, lógós popsival szültük meg a 4800 grammos bálna méretű kisbabát, hátsó koponyaforgással.

Csináltam episiotómiát, mert ketten nyomták felülről, alig hiszem, hogy ennél kisebb sérüléssel megúszhatta volna, ekkor túlerővel én nem boldogultam volna a gátnál. Így meg az episiotómiát jókor csináltam meg, nem csináltam hatalmasat és kész.

Rögtön felsírt a kisbaba, szóltam Danimamának, hogy hallja-e, hogy rendben van a baba. Azért is, hogy végre leválassza az akkori emléket erről a szülésről és végre távolinak tudja az akkorit és közelinek a most-ot. Hát iszonyúan félt.

A csecsemős elvitte a babát, leszívták a sok nyákot, amit benyelt, és rögtön visszahozták.

Azonnal szopott, mint a kisangyal.

Másnap megkérdeztem, hogy tényleg gyógyította-e ez a szülés az előző emlékét. Azt mondta Danimama, hogy igen.

Persze tudom, hogy ez a szülés nem az a szülés, és a fájdalmakat sokszor visszük magunkkal, de egy újabb, jobb élmény esetleg simítja az akkor gyűrődéseket.

 

Danimama története

 

 

Hol is kezdődik Dani története? Kezdődjön mondjuk AZON a kedden, a harmadik CTG keddjén. Nem csípem, ezt a vizsgálatot, de kit érdekel, babonából ki nem hagynám. Na meg nem felejtendő, hogy ezúttal mindig az ÉN BÁBÁMhoz mentem (na jó, nem az enyém, közös választás volt ez Danival, úgyhogy a mienkhez ) , és imádtam menni, mert mindig este volt, általában szép nyári viharos este, és mindig várt már engem, egyszer a nővérpultban, egyszer a liftben, egyszer sem kellett anyátlanul kóricálnom a nem túl kedvelt műintézményben. És mikor a gép már nem rótta végtelen sorait, még leültünk, néztük a villámokat a város felett, és olyan volt nekem, mint pasiknak egy pofa sörre beülni, csak úgy beszélgetni kicsit a beszélgetés kedvéért, valakivel, akinek minden gondolata érdekel. Naja, és kimenőnek meg abszolút legális, még akkor is, ha egyszer-kétszer ébren vártak meg a csibészek. Ötöskénél is kell egy kis idő, mikor az ember csak kettesben van Vele, az autóban jókat beszélgettünk, jó volt az alkony fényeiben autózni is. Szóval szerettem. De azon a kedden sok volt az indulat, az elkeseredés. A Bába elmondta, hogy innen fogva minden szülés során kötelező a folyamatos CTG, és a kedélyes zuhanyzás lehetősége ezzel huss, el is illant (más kérdés, hogy később eszembe sem jutott zuhanyozni, pedig nagy vízimádó vagyok, ill. csak az akció UTÁN jutott eszembe, de erre majd visszatérek). Kötelező a neonatológust odahívni a szüléshez, ez mondjuk nem gáz, csak ugye eléggé tömegessé válik egy intim pillanat. (jelzem, fel sem tűnt, mikor megjelentek, és igazából Aprócskának meg szüksége volt szorgos kezeikre, de ez ugye megint jóval később derült ki). Na és változott még dolog ezer meg ezer. És nem volt boldog ettől a Bába, és én is kicsit kelepcében éreztem magam, hisz a CTG-t nem szeretem. Aztán a Doktornő is morgott egy sort, hogy nem dokumentálni kell jóelőre, hanem rendesen dolgozni, és akkor nem lesznek perek, meg morgott még másokat is, azok nem férnek bele ennek az írásnak a kereteibe, de bevallom bírtam a stílust, amiben mindezt elővezette. Ja, és szokás szerint elbizonytalanodott, hogy ő itt többet nem dolgozik. És abban maradtunk, hogy csütörtökön hívjam, akkor megbeszéljük, hogy adott esetben hol találkozunk. Fel sem tűnt, hogy nem adott következő CTG időpontot. Viszont megvizsgált, és elmondta, hogy >1<, ami remekül nem mondott semmit sem nekem, mert a négyjegyű C számot már kiismertem. DE a doktornő már csak ilyen. Mondom neki, igazából én zárt méhszájjal szoktam szülni… Mire megnyugtatott, hogy mint minden normális nő. És tizenhárom elkeseredett év után (csak egy ujjnyi, szűk egy ujjnyi, mit csináljunk ezzel? Pedig mind a négyen jöttek szépen, de amit hallgattam a zártság miatt.. inkább nem részletezem, meggyőződésem volt, hogy a 40. hétre illene kitágulni mondjuk 3 ujjnyira legalább, hogy aztán a szülésnél ne ezzel töltse el az ember az értékes perceket. És akkor most egyszerre csak jól van ez így? Egész kidüllesztettem a keblemet, bár ez egyensúlyi szempontból jelentős megingást okozott, lévén a súlypontom már amúgyis eléggé előrehelyeződött…)

Szóval a CTG után hazavezettem. És csütörtökön telefonáltam rendesen, mire Doktornő csak arról érdeklődött, szülünk-e. Ezzel pedig valamit elszabadíthatott bennem, hisz eddig sosem jelezte, hogy hinne benne, hogy valaha is kettéválunk. Igazából remekül teszi le a kis pszichés szignálokat elegáns és könnyű szülésről, eljövő időről, na meg arról, hogy az ember normális. Ja, és a hátsó koponyatartás meg merő egy véletlen. Szóval miután ő ilyen bizakodó lett, én is bizakodóbbá váltam, azon a csütörtök estén, elsétáltam kutyát járatni a reptérre, estem egy embereset, naja, az ürgelyukak, meg az egyensúlyzavar, de nem történt más lényeges. Ja, és mondtam szépen a bennem élő kisembernek, hogy ideje lenne egymás szemébe néznünk, hogy a világ szép, és mi nagyon várjuk már ide magunk közé. Sőt még énekeltem is neki, ami a gyerekeim szerint csak kiűzésre alkalmas, de ha megígérem neki, hogy idekint ilyet nem teszek, van reményem. Aztán tévéztünk kicsit, mint akkoriban minden este, és persze nem találtam a helyemet, majd lefeküdtünk. És hajnaltájt arra ébredtem, hogy valami van. Történik bennem. Mivel az órámat, amin már Szerdánál is a fájások időközét ellenőriztem valami lidérc tönkrevágta napokkal korábban, és nem volt senki, aki megjavítsa, és már épp kijöttem a gödörből, amit az elromlása okozott, azaz pánik helyett úgy értelmeztem, hogy ne törődjek végre mindenféle időkkel, az élet zajlik mérés nélkül is, fogalmam sem volt, hogy a történések vajon milyen sűrűséggel követik egymást. Aztán gondoltam ideje lenne felmérni a helyzetet, és lezarándokoltam a telefonomért. Hopp, ötpercesek. Namost ugye ötödik gyerek, ötpercesek… Rendes bölcsészként minden helyiségben elhelyeztem addigra szakirodalmat, így konzultálhattam a Bába válaszol című művel. Azt mondja, addig nincs gáz, míg a nyögés meg az AHA élmény be nem köszönt. Amúgy sem aggódtam komolyan, mert mélyen hittem, hogy a szülést a nyákdugó előrejelzi, pontosan két nappal, ebben a szakirodalom is megerősített, méghozzá logikusan. Azaz az egykori asszony ebből az apró jelből szűrte le, hogy közeledik az ideje, előkészítette a babának a kelengyét (és magának is az ünneplőt, mert benne volt a pakliban, és remélte, hogy arra szükség nem lesz). Úgyhogy szépen készítettem magamnak egy meleg fürdőt, hogy afféle választóvízként előrébb jussunk. A telefont befóliáztam (két szülésnél két telefonom bánta eddig a zavarosabb időket), és odakészítettem. Míg a víz folyt, rendet tettem a fürdőben, mert rém felbosszantott, hogy mások eldobált szennyese közt kell vajúdnom, majd lemostam a pelenkázót, mert gondoltam, lassan ezt is meg kell valakinek tennie. Aztán egy jó könyvvel a habokba merültem. Ötpercenként fájtam, egyre erősebben, de közben semmi. Olvastam békében. Aztán meguntam a vizet, és a könyvet is, a televíziótól mindig elalszom, így elé heveredtem. Hullámok jöttek, mentek, én meg elszenderedtem. Reggel ezzel a megnyugtató gondolattal, és egy olyan talán magzatvíz ez? érzéssel ébredtem. A helyzet maradt ötpercesen. Méláztam kicsit a net előtt, míg felébredtek a gyerekek. Valaki rábeszélt, hogy tán a Bábát kérdjem meg. Ő meg mondta, hogy fekve kellene megnézni, víz-e a mi folyik. Mondom jó az, majd délben, a fiúk úgyis fekszenek. Aztán a szokásos, reggeli, mosogatás, öltözz fel, hozd ide, ne dobd el. Aztán a gyerekek menni akartak, és bennem is feltört a vágy, hogy a reptér, a kakukkfűillatú éppen zöldebb végtelen, maga a természet, amúgy is áldott hely, hogy ott talán jó lenne. És kibaktattunk, de ami gyanús lehetett volna, akkor fel sem tűnt, hogy már ott sem volt jó nekem. Elindultam hazafelé, hogy majd utolérnek. És bandukoltam, és ötpercenként jelzett a szervezetem, hogy valami/valaki útra készülődik bennem, és már meg kellett állni, de én még nem hittem. Hazaértem, megcsináltam az ebédet, bár gyakran a pultba kapaszkodva kavartam a borsólevest. Közben hívtam a bábát, hogy fura, semmi nyákdugó, de most már eléggé érzem. És akkor kérdezte, hogy vajh mennyi ideig tartanak? Hát kerestem egy másodpercmutatós, hellokittyvel díszített időmérőt, és megnyugtattam a Bábát, hogy ez még nem a szülés, ja és kb. 50 másodperc egy-egy összehúzódás ideje. Érdeklődött, nem szeretném-e a kijelölt műintézményt felkeresni, de bevallom nem szerettem volna. Még a fiúkat altatni kell, és közben csak kiderül, hogy megáll-e a dolog, vagy hogy mi legyen. Simogattam a kisebbik fiam kezét, és tényleg, a nyugalomban néha kimaradt egy fájás. Megnyugodtam, gondoltam alszom egyet. Ina MAy könyvében rengeteg ilyen sétálós, mélázós történetet olvastam, és tetszettek nekem. És akkor telefon. A Bába, hogy ő kijönne IDE, nem indul így haza, mert nem a szomszédban lakik, és egyáltalán. Bevallom nagyon örültem, egyszerűen annak, hogy eljön ide, és velem lesz. Úgyhogy nem is akartam már aludni, jöttem, mentem, teregettem, a százéves hársunkat ölelgettem, telefonáltam, és közben a dolgok egyre történtek. Megjött a Bába, és megkínáltam, bár az ebédet nem fogadta el. És beszélgettünk, ő meg figyelt. Azt mondta négypercesek. A hasamra tette a kezét, és azt is mondta, elég erősek. És akkor tudtam, hogy meg fog vizsgálni, és elkezdtem izgulni, hogy ez még nem is az, ez még nincs egy ujjnyi, és idefáradt feleslegesen. Sőt meggyőződésem volt, hogy ott a virágos, fenyőbútoros hálóban leállnak majd a fájások is. Mert micsoda egy helyzet. De nem így lett. És kiderült, hogy háromujjnyi. És a burok feszes.
Nem kapkodott senki. Be kell menni a kórházba. A gyerekek előásták apjukat, én összekerestem a csomagokat, amik ott vártak már rég elkészítve. Felvágtam a sárgadinnyét, hogy éhen ne vesszenek, és akkor elindultunk. A kórház előtt elváltak útjaink persze, és én nagy hősiesen a férjem karján érkeztem a nővérpulthoz. Érdeklődve néztek. Mondom hát szülni jöttem, és újra rámtört a frász, hogy hazaküldenek, hát hisz nyákdugó sem volt, és hogy ötödikre nem tudja valaki, milyen blamázs. DE nem. CTG volt, és közben könnyed csevegés, egész az első kontrakcióig. Mikor az ügyeletes szülésznő meglátta a görbét, már csak azt kérdezte, Bábámnak szóltam-e. Megnyugtattam, hogy jön már. És hazaengedtem szegény teljesen pánikban lévő férjem. Mármint nála a pánikot a kórházi helyzet, és egyetlen fájás átélése okozta. Nagyon elsápadt… Az ügyeletes orvost nem úsztam meg, de ő már négyujjnyinak találta a helyzetet, és intenzíven érdeklődött, hogy hol voltam eddig. Otthon, miért, hol KELLETT volna lennem? Ja, és megpróbáltam megnyugtatni, hogy még nem lehet a szülés, mert a nyákdugó… De láttam az arcán, hogy nem hisz nekem. Ja, és megkaptam az egyenruhát, kicsit a kényszerzubbonyra emlékeztet, de rendkívül találékonyan magamra öltöttem, és akkor már ott volt az én BÁBÁM, és megnyugodtam. Kitöltöttünk sok papírt, ő mécsest gyújtott a Holdvilág szobában rózsa illattal. Sétáltam a nyomában, Dani késő délután volt, békés, magányos a szülőszobák folyosója. És kerestem a helyem. Aztán megjött A Doktornő, és életemben először nem frászt kaptam, nem bőgtem, hanem békésen tűrtem, hogy oxyra, és ezzel pórázra kötnek. Bár eleinte le-lecsatlakoztam, mondván pisilni kell, és egy pillanatra fel is rémlett bennem az előző gyermekem születésének emléke, amikor hasonló kifogással mentem, egyre mentem, de sosem sikerült, és végül szorosabb pórázra kötöttek, de az emléket elhessegettem. A szülőszéket a Doktornő nem kedvelte, így a szülőágyon térdeltem, meg egyre inkább küszködtem. A hasam addigra egy kendővel a nyakamba kötve. Helyes látványt nyújthattam, amit csak fokozott, mikor a víz elfolyt, és a hálóingcsere a levételnél félbemaradt, mert ki tudott volna annyi kötőt és kábelt még egyszer rendbe tenni. És életemben először idegenben ott voltam anyaszülten. És nem zavart. Sőt, vérszemet kaptam, és a CTG kábelt is lekönyörögtem. Mondjuk addigra már élesedett kicsit a helyzet, már szó sem volt térdelésről, feküdni kellett. Eleinte oldalt, aztán nem volt többet mese, hanyatt, erősen leeresztett csípővel. Nem mondom, hogy tipikusan ezt választottam volna, de közbejöttek mindenféle körülmények. A Doktornő és a Bába így beszéltek: nyílvarrat fél kettőre… Kicsit zavart, de mondom, a lehetetlen, az lehetetlen…

És akkor nem tudom ki és mikor hívta, de ott termett az ügyeletvezető, egy férfi, én meg ugye abban a fura helyzetben… Udvariasan elnézést is kértem, de megnyugtatott, hogy őt nem zavarom, majd a Doktornőre nézve rákérdezett: hátsó koponyatartás? Na és ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, én inkább hazamegyek. Majd szerintem teli tüdőből ordítva, cseppet sem udvariasan, inkább hisztérikusan követeltem, hogy engem császározzanak meg. Még egy képre emlékszem, az óra, a falon nyolcat mutatott. És akkor éreztem, hogy nem bírok újabb négy órán át így küzdeni, és hogy jajIstenem, csak a gyereknek valami baja ne legyen, Istenem, ne engedd, hogy dolgok megismétlődjenek. Én azóta nem vétkeztem… És akkor a Doktor felerősítette a szívhangot. Hogy én is értsem, jól van a gyerek. És megígérte, hogy nem lesz jó, de segítenek. Én meg megértettem, hogy csak egyet tehetek, nyomok, és Bennük, és az én választásomban hiszek. És a Doktornak mindenben igaza lett, mert mikor már azt hittem, nincs tovább, és az oxy hatására a fájások egyetlen fájó görcsbe húztak mindent bennem, (és elkeseredetten bújtam volna a Bábához, aki egy nedves kendővel legyezett, és miért kell ennek ennyire fájnia? Csak azt tudtam kérdezni, mire ő így felelt: Így születtünk, Te is, én is, és jobb nem, de határozottan könnyebb lett) és arra a görcsre rántott a tolófájás, és nyomtak, és feszítettek mind, akik ott voltak körülöttem, akkor egy pillanat alatt minden a helyére került, jött az ismerős megállíthatatlan inger, és valamikor egy gátmetszés, és észre sem vettem, már sírt a kisember. 20.08 Ja, közben lett neonatológus, meg kitudjaki. És én csak néztem, és mint valami mantrát ismételgettem, hogy jól van-e. Mert persze elvitték, mert szörcsögött, és amúgyis ezzel a koponyatartással, meg ezekkel a méretekkel… (a zárójelentésben pl. óriáscsecsemő ellátása szerepel). A Doktornő ment vele, és sietett vissza a jó hírrel, hogy a mérleg már kiakadt, elsőre 4850 grammot mértek. És kérdezte, mi a neve. Én meg kicsit könnyesen visszakérdeztem, hogy akkor fiú lett? És hirtelen, életemben először éreztem, mennyire nincs jelentősége, csak annak, hogy minden rendben vele. Amiről a Doktor is biztosított, szélesre tárva az ajtót, ezzel is teret adva a rendes csecsemősírás terjedésének. De meg csak akkor nyugodtam, mikor visszahozták valami randa fehér törülközőbe betekerve, és kissé kelletlenül, de odaadták egy ölelésre. Aztán mennie kellett Daninak mert nem volt velem senki, ki dajkálja, míg belőlem ismét embert hímeznek.

A gátellátás nem volt élmény. De jó volt, hogy aki varrta, maga is átérezte, hogy ez nem kellemes. És ott volt a Bába, és női erők milliói a levegőben. És nem mostak ki, és egyáltalán.

Aztán minden elkészült, és bár a Doktornő és a Bába már mentek is, mert szegény szomszéd szobában vajúdó magatvize zöld volt, és ideje a császármetszésnek, nekem még a Bába visszaszerezte a gyereket. És akkor ültem ott a szülőágyon, félhomályban, mellemen a bohócsapkás, tágranyitott szemű Danival, és akkor azt éreztem, királynő vagyok. Életet adtam, ajándékot kaptam. Szeretet áraszt el, és átölelem vele az egész világot.

 

 

Danitestvére Juli  és Juli és én

 

 

Juli mamája írta le ezt a szülésünket. Azért jót pityeregtem rajta én is, mintha nem is részese, hanem csak olvasója lennék a történetnek.

Akkor, ott nem rídogáltam, csak boldog voltam, hogy megcsináltuk úgy, ahogyan jó volt, ahogyan kellett.

Hogy már az előző keményfejű Dani együttszülésével sajtosan mély kapcsolat alakult ki köztünk, amely meleg barátsággá alakult. Úgyhogy most a szülőszobán már barátnőként voltam jelen. Szeretettel.

Jó volt, hogy a mellettünk  Gabi bába és a Doktornő ugyanennyi szeretetet hoztak be a Juli születéséhez, Juli édesanyját ugyanazzal az odafordulással segítették, mintha ők is a barátságuk legbelső köreiben lettek volna.

Megtiszteltetés volt, hogy ott lehettem a szülésnél, hogy láthattam Juli  kobakjának jövetelét, hogy a kezembe csusszanhatott ki, hogy én adhattam a mamája ölébe.

 

Íme Juli mamájának írása:

Pedig hetednap volt, mikor a JóIsten leült végre, kicsit ölbetette a kezét, hogy megpihenjen, mi pedig jártunk egyet a repülőtéren, és letéptem azt a kakukkfüvet, amit tegnap morzsolt meg a Bába a zsebében, hogy érezni még az illatát. És érezni még azt a másik illatot is, a babán, a levegőben, a szívemben. A parázsolajét, ami pont olyan, mint a karácsony, és a születés, és ahogy Gabi mondta, aki szerint minden úgy van jól, ahogy van, hogy már hogy volna véletlen? A születés nem lehetett más ott és akkor sem.

Szombaton este még könyörögtem, hogy húzd ki a dugót, baba, hogy gyere, mert valahogy nem jó már semmi sem, de mikor éjféltájt éreztem, hogy valami történt, és felemeltem a telefont, hogy ez most az, vagy talán mégsem… és megegyeztünk, hogy ráérünk még. Aztán vasárnap reggel elindult hozzám a Bába, mert azt mondta, addig nem indul másfele, és mire felhívott, hogy akkor hányas számú busz, már tudtam, hogy magzatvíz, és nem csak jelzésszerűen, nincs szükség lakmuszra.. Aztán reggeliztünk, együtt a Bábával, a gyerekekkel, elmosogattam, a húst fokhagymába és tejbe tettem, hogy itt is minden rendben mehessen, és elmentünk együtt a kórházba, a gyerekekkel, és Dani csak kicsit sírt, mikor kiszálltunk, és mondta, hogy doktornéni, meg baba… És azzal vettek fel, úgy tizenegy után fél órával, hogy hatodikat akkor jó lenne kettőre pólyába tenni. Pedig csak kétujjnyi volt a méhszáj, de én tudtam, hogy kettőig nem megy le az antibiotikum, meg azt is, hogy nem szülök én fényben.

Aztán vénát szúrt az én Bábám, és sose szúrj olyannak, akinek nem akarod, hogy fájjon, de sikerült végül. Ebédet rendeltünk, jól esett a leves. És feloldottuk a bogyókat vízben, hogy hassanak. És éreztem is, hogy jó helyen feszeget ott belül, ha jön a hullám. De nem jött túl gyakran, várta a négy órát, és a következő adagot az antibiotikumból. Beöntés, és magasabb potenciál. De az önkontroll még nem enged, minden érkezővel váltok néhány szót, és megnézem még egyszer az ikea szobát, de már tudom, hogy nem. Más nappalija helyett legyen inkább valami egész neutrális hely. Szülőszobából az utolsó. A CTG nem mutat fájásokat, a magasabb potenciál nem válik be, vissza az alacsonyra. Jót derülök a szülőszoba mosdója feletti tükrön, amit csak egy harlemi kosaras használhatna, na de a kismama nem is akarja magát nézegetni. Vagy talán majd egyszer.

Gabi azt mondja, ő fényképezne. Persze elromlik a gép, persze eszembe jut, hogy tartalékba betettem a másikat, ami majd egyszer jó lesz valamire valakinek. Az utolsó éber képen éppen kártyát cserélek. És aztán kész. Eljön az erő, ami mindent homályba borít. Még üdvözlöm a Doktornőt, aki nem akar megvizsgálni, de készségesen hozza a vizet. Néha a szívnek is jó a víz. Ő nem kapott egykor, mert nem volt, aki a poharat vízzel megtöltse.

Kucorgok a sarokban a szülőágy mögött, biztonságos sarok. Aztán valahogy rávesznek, hogy pár hullám erejéig heveredjek le. Bennem a félsz, hogy onnan nincs tovább. Dehogynem, hisz pisilni kell, és csak mondják, hogy menjek, persze. Elérhetetlen messze a mosdó, és nem megy. Egyszerűen nem megy. Gabi mosolyog, hogy ez nem az, aminek hiszem. Már nem térek vissza a kuckóba, égig emelik az ágyat, kapaszkodom belé, és hangos vagyok, azt hiszem. Énekelek, és zümmögök, néha sírok is. Érzéstelenítést szeretnék, de mégsem. ..

Szülőszék. Nehezen adom meg magam, de jólesik Gabi ölelése. Korai még, és félő, hogy ödémás lesz minden. Megint állni kéne. Furcsa tánc ez. Kapaszkodj belém, egy nagy ölelésben sírok, hogy most már elég. Azt mondja a Bába, hogy Te is én is így születtünk, tedd meg. Érte. Majd térden újra. Gabi mondta még az elején, hogy ő is így szült, térden állva, az égiekhez fohászkodva, fejet hajtva, alázattal, ötödszörre. Tánc is van benne. Jó a földön állni, biztos alap, és míg kapaszkodva az ég felé tárja karját az ember lánya, olyan, mint mikor táncot jár, és kapcsolatba kerül a másik világgal. A Fenttel, a Lenttel. Amik most összeérnek, egyetlen hatalmas erőben, ami szétszakít.

Melyikünk mondja meg? Oxyt???? Ne, csak jobban fog fájni. Persze ha szeretettel adják, akkor kell. És bekötik, de nem kötnek pórázra, mindig van, aki a fejjel a szívhangot keresi, kelljen bár ezúttal neki is térdepelni, és az infúziós pumpa is mozgatható, nem okoz láncravert érzést. Jól adagolva áldás a szer, a fájások hirtelen rendszeresebbek, a homeos bogyók a vizes pohárban landolnak, a parázsolaj szaga a rózsáénál is erősebb.

Nem kell ide férfi, hallom, és rá egy percre belép az ügyeletes, érdeklődne, hogy mi folyik itt ennyi ideje. És megtalálja a doktornőt, aki megnyugtatja, hogy csak a víz… ami folyik, és nincs válasz a mikorra, jön a baba, ha jönnie kell. Vizet. Inni. Valami más. Valami nem jó. MI történik?

Máskor, ha ezt éreztem, már vágtak, és nyomtak. De most az a grapefruit méretű dolog, amit érzek jön, és visszamegy. Császármetszést! Amiért valaki szül, nem kell hogy elmenjen az esze! Mondja a Bába. Gabi meg bíztat, valahogy rájött, hogy azt hiszem, az a baj, hogy nem egyből jön a feje, hogy okos kislány, és jól csinálja. És akkor már nem érzek semmit, csak fújok, ahogy a doktornő mutatja, feje a fejem mellett, hogy még egyet, és most nyomni. És hogy ha odanyúlok…. nem tudom hova, de segítenek, és az a hajas puha dolog az én Kicsi Lányom feje. Még egyet. És ott van. A szülőszéken ölelem. A zsinór még élő köztünk. Majd 45 percig lüktet. De közben már az ágyon ölelem, és csak olyan emberek vannak körülöttem, akiket nagyon szeretek, akik szeretettel segítettek, talán elfejtik a megingást is, meg hogy kiabáltam, vagy császárt követeltem.

Fürdetik a babámat, nem idegenek, hanem ők, akiket én hívtam ide, a mi holdkunyhónkba, mindegy mi a neve. Rózsaillat van, meg karácsony. Lassan rendet tesznek. Már nincsenek matracok a földön, lepedők sem. Csak ülünk valami derengő fényben, és beszélgetünk. Mi nők. Megcsináltuk. Ahogy akár ezer éve.

Juló és én

Szerda este hívott, hogy 5 perces fájásai vannak és én nem hozzájuk mentem, mert az esti csúcs ideje volt és rohanni kellett, hiszen hatodik babát vártunk érkezni, hanem a kórházban találkoztunk. Addigra elmúltak, ctg, vizsgálat – szűken ujjnyi, hátul, fent – szépen hazataxiztunk. Náluk aludtam, aztán reggel haza.

Vasárnapra virradóra mintha folyna a vize és reggel elindultam hozzájuk. Addigra bőven folyt a vize. Kórház, antibiotikum, ctg, vajúdó.

Rendeltünk ebédet, megettük. Közben alacsony caulo-t adtam neki, amitől elindultak az összehúzódásai. Lassan tágult. A második antibiotikum után kapott beöntést, utána hívtam a Doktornőt  és a Gabit.

Zsófi nagyon szépen beleengedte magát a vajúdásba. Legjobban a négykézláb esett jól neki. Akármilyen testhelyzetet próbáltunk is ki, mindig négykézlábra esett. Amúgy is inkább a kuckót kereste, az ágy és a fal közé csinálta meg a fészkét magának, mert ott védve van.

Behoztuk a tatamit, szülőszéket, amikor már nyomnia kellett. De az nem volt igazán jó neki. Mindig visszatért a négykézlábozásra.

A doktornő nem vizsgálta meg, és ez is eszméletlen jó volt. Nem piszkálta, nem sürgette. Gabi segített pozíciót találni neki, meg fényképezett. Én tényleg csak a Zsófival tudtam foglalkozni. Nagyon jó volt ez a hármas így. Bejött a tanuló Eszter. Ő valahogy nem tudott beilleszkedni. Ott volt, segített, amikor kis oxyt kellett adni, hogy a ctg tappancsát ne kelljen a hasára rögzíteni.

Egyszer, amikor a szobát teljesen belaktuk, kb 50 perccel a szülés előtt, éppen azt mondtam, hogy érzem, ide nem kell férfi orvos, és egyáltalán férfi, akkor belépett az ügyeletes orvos, hogy hogyan haladunk. Mondtam, hogy minden rendben, aztán a doktornőt is megtalálta a szemével, ő  is elmondta, hogy minden rendben van. Erre az ügyeletes hamar kiment. Szerintem belépett, megcsapta a rózsaillat, a parázsolaj-illat, én négykézláb a földön a Zsófi mellett…, a doktornő egy zsámolyon, nem is tudom, mit gondolhatott rólunk.

Aztán kellett egy kis oxyt adni neki, mert kicsit ritkultak, rövidültek az összehúzódásai. Két összenéző pillantással “megbeszéltük” a doktornővel, és a „ki mondja meg?”  kérdésemre a doktornő mondta, hogy majd ő. Erre a Zsófi nagy ijedten felkiáltott: oxytocin! Ugye? Mondtuk, hogy igen, szükség van egy kis támogatásra. Nem kellett sem magyarázni, sem győzködni. Megértette, megérezte, tudta, hogy így jobb lesz, könnyebb lesz.Bekötöttük.

A tanuló tartotta a ctg fejet, hogy ne kelljen rágumizni a hasára.

Aztán kis idő múlva elkezdett nyílni a végbél, odaültem a kissámlira, és egyszercsak ott volt a fej. Steril lepedő, védtem a gátat, a doktornő biztatta, Gabi fényképezett, a tanuló bámult.

Aztán szép lassan kigördült a koponya. És hátsó koponyaforgásban. Úgyhogy mellülre nézett, és ezek után nem tudtam, hogy merre van az arra. Aztán megszületett Julcsi. Előreadtam a Zsófinak, aki ölelte, boldog volt. Alátoltuk szülőszéket, arra leült, aztán lefektettük.

Nagyon jó volt az összhang és az együttműködés. Vagy 3/4 óra múlva maradt abba a pulzálás, akkor elláttuk a köldököt, Zsófi mellre tette, az Ági összeöltötte a kevés sérülést és kész. Szopizás.

Mi addig a Gabival megfürdettük és mértük a babát. Ő lett a kisebb lett, mint a bátyja, a közel ötkilós  Danigyerek. Julcsi csak 4300 grammot nyomott. Aztán megint szopi.

Julcsi úgy nézegetett, hogy azt gyönyörűség volt látni.

Rendet raktam. Nagyon jó volt.

Zsófi teljesen meztelenül vajúdott, pedig tudtam, hogy mennyire szemérmes fajta.

Olyan volt, bár akkor nem tudtam megfigyelni, mint egy termékenységi szobor.

Az egész szülés/vajúdás olyan volt, mint egy ősi születéskunyhó. Belaktuk a teret, csak nők voltunk ott. Mindannyiunknak van már gyereke. Valahogy valami ősi termékenységi szentélyt éreztem  ebben a születésben, és boldog vagyok, és hálás a sorsnak, hogy nekem ilyen adatott meg. És persze volt oxy, meg volt antibiotikum, de ez most mind nem a lényeg volt.

Hálás vagyok a Zsófinak, hogy meghívott ehhez, hogy ilyen barátság alakulhatott ki belőle. Hálás vagyok az doktornőnek, hogy ennyire érzékenyen és teljes nőiségében tudott ott lenni, jelen lenni, háttérben maradni. Úgy, mint vérbeli bába. Jó volt, hogy a Gabival dolgozhattam, együtt lehettünk.

 

 

 

 

 

This entry was posted in Szüléstőrténetek bábai szemmel and tagged , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

= 5 + 2