Boriskám érkezése – személyes megosztás

Úgy ugrott az ölembe, hogy nem is sejtettem. Olyankor fogant, amikor babák nem szoktak foganni. Meglepetés volt. És persze nagyon meg is ijedtem. Féltem, hogy mit szól majd a férjem, hogy még egy gyerek! Erre a legnagyobb meglepetésemre ő mondta ki: Hiszen ő is a miénk.

Még nem is tudtam, hogy várandós vagyok, és annyira kívánós voltam, hogy egy fél üveg bort bepusziltam egy este alatt, mert majd megvesztem érte. Nem is értettem, hogy hogy lehet az, hogy veszem a kalapom, este fél nyolckor és lemegyek borért, amikor tudvalévő rólam, hogy nemigen iszom. Aztán néhány nap múlva már értettem mindent.

Ővele nem hánytam, nem voltam rosszul, nem görcsöltem. Egyszerűen csak élte a világát a pocakomban. Éltük együtt a világunkat.

Két nappal a terminus után kergettük ki a házikóból. Akkoriban ez normális volt. Indított szülés, megvoltak ennek a szakmai feltételei. Ezeknek megfeleltem, hát indítottuk.

Ma másképp gondolkozom erről, de akkor ezt jó döntésnek éreztem.

Epidurált kértem, mert annyira féltem az előzőnél tapasztalt fájdalomtól. Ma már erről is másképp gondolkozom, és ha akkor másképp lett volna, akkor talán sok évi lelkifurdalástól mentettem volna meg magam. Később bántott, hogy kivontam magam a szülés alól, mert tényleg más érzés volt, mint megküzdeni érte.

És akkor így gondoltam jónak.

A férjem levideózta a megszületését, kibújását. Ma is gyönyörűnek látom.

Amikor hazamentünk, megkérdeztem a testvéreket, hogy kíváncsiak-e, hogy hogyan született ki a testvérük. És együtt később megnéztük a kibújását. Nagyon érdeklődve nézték. Nem borzadtak le, nem undorodtak. Elfogadták a látványt és a magyarázatot és azt, hogy annak idején az ő útjuk is ez volt.

Amikor hazavittem a kicsit, mélyen aludt a pólyában. A lakásba belépésünk után szóltam neki, hogy ébredjen fel, nézzen körül, mert ezentúl itt fog lakni, velünk.

És kinyitotta a szemét és tényleg körülnézett. Ez is fel van véve videóra, nem én találom  ki.

És gyönyörű volt. És szuszogós és vele lett teljes a körülöttem élő csapat. És nagyon gyönyörű kislánnyá cseperedett és nagyon sok tapasztalatot kaptam a vele való anyasággal.

És imádtam szülni, szoptatni.

Imádtam a magzatszagú, arcomba síró újszülöttjeimet, akik mind az apósomra hasonlítottak. Akik a kibújásukkor belülről végigsimítottak a kobakjukkal, és minden apró részeikkel, amire még most is annyira emlékszik a testem.

És szépen tudták az első tudatos hangokat hosszas próbálkozás után kiejteni, és csodás volt nézni, hogy rácsodálkoznak a világra, fogják a kezem és elengedik.

Odaszaladnak hozzám és már rohannak is tovább. Csak feltöltekeznek és mennek is megint a dolgukra. Labdát gurítani, várat építeni, bicajozni.

Csodás a kamaszokkal együtt lenni. Látni a harcaikat, benne felfedezni az enyémeket akkorról. Jó velük beszélgetni, meghallgatni őket, mind a kritikáikat, mind az elismeréseiket.

És egyáltalán: jó anyának lenni.

És nagyon jó, hogy a ma 16 éves lánykám hozzánk toppant be. És nagyon köszönöm neki is, és az Istennek is, aki ezt szépen elrendezte, mint annyi mindent az életben.

És ez most nem egy kitalált történet, hanem teljesen a valóság.

This entry was posted in Szüléstőrténetek bábai szemmel and tagged , , , , . Bookmark the permalink.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

= 5 + 7